A család, aki nem tudott a II. Világháborúról

Biztosan nektek is megfordult már a fejetekben, milyen lenne otthagyni csapot-papot, a hétköznapi munkát, a fogyasztói társadalmat.

Íme egy igaz történet egy családról, akik évtizedekig éltek a civilizációtól teljesen elszigetelve, a térképeken túl.

Kik?

Az orosz Lykovs család hajtotta végre a teljes mértékben önellátó, túlélés központú életmódváltást, a világtól és emberektől elvonulva. A család 6 tagból állt; anyuka, apuka, két lány és két fiú. A két legfiatalabb a vadonban született, és amíg nem fedezték fel őket, nem is ismerték a civilizációt!

Miért?

Jogosan felmerül a kérdés, hogy miért teszi ki magát valaki ilyen mértékű kiszolgáltatottságnak, hiszen nem egy meleg éghajlatú területről beszélünk, hanem az orosz tajgáról.
A család a kereszténység egyik nagyon vallásos ágához, a régi hívőkhöz tartozott, akik az 1600-as évek óta változatlanul gyakorolják hitüket. I. Péter orosz cár uralma óta üldözték ezeket a hívőket, a nagyon szigorú vallásos hitük miatt, mivel az akkor “modernizálódó” országban, a fejlődés visszatartóinak tekintették őket.

Ez az ateista bolsevik hatalomátvétel után még rosszabbá vált, nem kívánták a régi hívőket az orosz társadalomba, sokan el akarták távolítani őket.

1936-ban egy szovjet őrjárat lelőtte Karp Lykov (az apuka) bátyját. Erre reagálva Karp összeszedte a családot és a holmijaikat, majd eltűntek az erdőben.

Hova?

Az orosz tajgán, egy hatalmas és vad, feltérképezetlen területen, ahol a telek az év nagy részében kitartanak és gyakran -30 fok körülire csökken a hőmérséklet. Ahogy megszokták a környezetet, beljebb és beljebb vonultak, végleges helyükig, mely az Abaka hegységben lett, a Yerinat folyó közelében. 258 km-re voltak bármi nemű ember lakta településtől. Nem sok gondjuk lehetett a szomszédokra igaz?

Meddig?

A technológia fejlődésével van egy határa annak, meddig tudunk magunk maradni teljes elszigeteltségben, egy idő után valaki, valamilyen okból felbukkanhat a “házunk” táján.
1978-ban egy geológusokat szállító helikopter kereste a helyét landolásra, ők szúrták ki a domboldalban lévő, emberi eredetű barázdákat. Nem kicsit lepte meg őket, egy lakatlannak vélt területen, talán azt is hitték, hogy egy rég elveszett törzset fedeztek fel.

Az egyik orosz tudós így emlékszik vissza az első találkozásra:

..a forrás mellett egy lakhely volt. Az időtől és esőtől elfeketedett kunyhó oldalai fel voltak pakolva deszkákkal, lécekkel, fakéreggel. Ha nem lett volna ott egy hátizsákzseb méretű ablak, nehéz lett volna elhinni, hogy emberek laknak benne. De minden kétség nélkül laktak ott. Érkezésünket észrevették.

Az alacsony ajtó nyikorogva nyílt és egy nagyon öreg ember alakja lépett elő a napfényre, csak úgy, mint egy tündérmesében. Mezítláb. Egy foltozott zsákvászonból készült felsőt és nadrágot viselt, és fésületlen szakálla volt. Kócos haja volt. Rémülten nézett és nagyon szemlélődött. Mondanunk kellett valamit, úgyhogy megszólaltam: “Üdv nagyapa! Látogatóba jöttünk!”

Az öregember nem válaszolt egyből.. Végül egy bizonytalan lágy hangot hallottunk: “Nos, ha már ilyen messze utaztak, akár be is jöhetnek.”

Idővel a tudósok megismerték őket és elkezdtek gondoskodni a családról, akik a vadonba menekültek a társadalom elől.

Történeteik az éhezésről, túlélésről és hitük megőrzéséről nagyon lenyűgöző és egyben meghökkentő.
Például 1961-ben egy késői hó miatt elvesztették az egész termésüket. Abban az évben az édesanya meghalt, hogy a gyerekei túlélhessék. A család többi tagját valószínűleg egy szem rozs mentette meg, ami kihajtott és éjjel-nappal őrizték. Ez 18 másik szemet termett, amiből aztán újra tudták növeszteni a rozs”táblájukat”.

Mi történt velük?

Rövidesen az emberiséggel való újra felvett kapcsolat után, a család hanyatlani kezdett, 4-ből 3 gyermek meghalt pár nap különbséggel, 1981-ben. Állítólag nem a feltételezhető ok miatt (betegségeknek való kiszolgáltatottság), ketten veseelégtelenség miatt, egyikük pedig tüdőgyulladásban, amit mondjuk okozhatott emberi érintkezés.

Az édesapa és a megmarad lány gyermek tovább éltek a vadonban, az apuka 1988-ban hunyt el, a lány tovább élt az egyetlen módon, amit valaha ismert. Párszor meglátogatta a civilizációt, miután bejárta az országot történetük, sőt az orosz kormány, egy hónapos, az országot átívelő utazásra is elküldte.

A Wikipedia szerint visszatért a tajgára és újságírók szerint egy szomszéd is költözött mellé, hogy segítse Lykovát. Úgy tűnik még mindig a szibériai vadonban él, nincs feljegyzés esetleges haláláról.

Az ő esetükben jó döntés volt a menekülés, hiszen valószínűleg kiirtották volna őket, de jobban jártak volna, ha a Második Világháború után visszatérnek a civilizációba. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy nem is tudtak a Második Világháborúról.

Te túlélnéd a családoddal 40 évig teljesen elvágva az emberiségtől? Vagy egyáltalán vállalnátok ilyen szintű elszigetelődést, még ha kicsit jobbak is a körülmények?

Dokumentumfilm a történetükről:

 

a survivallife.com cikke alapján
Kép forrása: Flickr | anton petukhov